Oszmán Birodalom

(Oszmán-török nyelven: دولتْ علیّه عثمانیّه Devlet-i Âliye-yi Osmâniyye, törökországi török nyelv: Osmanlı İmparatorluğu vagy Osmanlı Devleti), az egyik legnagyobb és a legtovább fennálló iszlám világbirodalom, amely évszázadokon át megkerülhetetlen hatalmi tényező volt az európai erőviszonyok alakulásában.

A 14. század elején a rúmi szeldzsukok uralta kis-ázsiai területen létrejött törzsi szövetség a 16–17. századra a maga korában egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely közigazgatási rendszerével, erőforrásainak bőségével, és az ezekre épülő katonai erejével megszerezte a hegemóniát a közel-keleti térségben, és hódításaival már az európai államok létét veszélyeztette.

A keresztény világ ellentámadásának hatására területeit fokozatosan feladni kényszerülő birodalom belső ellentmondásainak is köszönhetően a 19. századra már nem tudott lépést tartani Európa politikai és gazdasági fejlődésével, és válságok sorozatát élte meg, „Európa beteg emberének” nevezték.

Az első világháború után területét a nyugati hatalmak érdekszférákra osztották, és már úgy tűnt, hogy anatóliai területeit is veszély fenyegeti. Az antantcsapatok és Görögország bekebelezési kisérleteinek megakadályozására Musztafa Kemal pasa 1919–1920-ban sikeres függetlenségi háborút indított Anatólia visszaszerzésére, majd a Lausanne-i békeszerződés elismerte Törökország függetlenségét. 1923-ban kikiáltották a köztársaságot, első elnöke Musztafa Kemal Atatürk.

Az Oszmán Birodalom vallása az iszlám szunnita ágát képviselte, 1517-től, a Mamlúk Szultánság megdöntésétől kezdve az oszmán szultánok egyben a kalifa cím birtokosai is voltak. Más vallásokkal és kultúrákkal szembeni türelmi politikájuk, fénykoruk gazdagsága sokszínű művészeti és kulturális fejlődésre nyújtott lehetőséget.

Magyarországhoz fűződő viszonyát a 15. századtól kezve, hosszabb-rövidebb időszakokban háborúk és összetűzések tarkították, ekkor a Magyar Királyságot Európa védőbástyájaként emlegették.

Az 1526-os mohácsi csatavesztést követően a birodalom legészakibb tartományaként az ország nagy részét bekebelezte, és százötven évre uralma alá hajtotta. Ezt követően gazdag politikai, kulturális és tudományos kapcsolatrendszer jött létre a két ország között, a Rákóczi-szabadságharc és a 1848-49-es forradalom nagyjainak menedéket adott a vészterhes időkben.

A birodalom születése

A rúmi szeldzsuk birodalom (Ikóniumi Szultánság) szétesése után (1299 körül), a kis hatalmi centrumokra esett anatóliai térségben, egy Oszmán nevű vezér elszakadt katonákból sereget toborzott, és a Bizánci Birodalom szomszédságában egyeduralomra tett szert. Az utolsó szeldzsuk szultán a bej címmel ajándékozta meg.

A zsákmányszerzés reményében táborába csapatostul sereglettek a gáziknak (hit harcosai) nevezett török törzsek, akik segítségével sikeresen terjeszkedett már nem csak az anatóliai, hanem a nyugati, európai, bizánc és keresztény fennhatóság alatt álló területeken is.

Fia, Orhán (1324–1360) az anatóliai Bursza bevételét követően, felhasználva a bizánci államigazgatás apparátusát, zsoldoscsapatok szervezésébe fogott, és stabil közigazgatás kiépítése mellett [2] képes volt a bizánciak támadásainak visszaverésére és új területek megszerzésére (İznik, Üszküdar 1331–1338).

A kisebb türkmén törzsek leverése után Nyugat-Anatólia is az oszmánok kezére került. A bizánci frakcióharcokkal[J 2] párhuzamosan a balkáni területek helyzete bizonytalanná vált, és Orhán ezt kihasználva, csapatait az európai Trákiába vezényelte, ahol a Gallipoli félszigeten tartósan megvethette a lábát, majd fia I. Murád (1359–1389) Drinápoly (Edirne) elfoglalásával (1361) biztos hídfőállást épített ki az európai térfélen.
 

A törökök terjeszkedése elleni szerb–bolgár–magyar–bosnyák szövetség kereszteshadjáratát I. Murád visszaverte, majd a Balkánon Monasztir (ma Bitola, 1382), Szófia (1385), Niš (1386) elfoglalása után 1389-ben Rigómezőnél (Kosovo Polje) megsemmisítő vereséget mért az egyesített szerb–magyar seregekre. Murád is itt vesztette életét.

A birodalom megszilárdítása és Timur Lenk fellépése

Utóda, I. Bajazid (1389–1402) az iktarendszer[J 3] szerint fizetett görög–török közigazgatás mellett a vezéri díván-rendszerre támaszkodott, és a hadjáratok során zsákmányolt hadifoglyokból az udvart megillető ötödrészből új elit gyalogos sereget (Jeni cseri=új sereg, /Janicsárság/) hozott létre. Az oszmán sereg másik oszlopa a szpáhi hagyományos lovas egységek voltak.

I. Bajazid, leküzdve az anatóliai türkmének lázadását, a bizánci, bolgár, havasalföldi népek felkelésének elfojtásába fogott, akik magyar segítséggel nagyrészt visszafoglalták (1390–1393) a Murád által meghódított területeiket.

Bajazid a felkelőket leverte, a hódított területeit visszafoglalta, majd a Bizánc felmentésére küldött magyar csapatokra Nikápolynál 1396. szeptember 25-én megsemmisítő vereséget mért. Ennek a győzelemnek a hatására a Kairóban székelő kalifa szultáni címet ajándékozott Bajazidnak. A szultán Szíria elfoglalására indult.

Bajazid sikeres hadjáratait azonban a barlasz törzsből származó, és a magát Dzsingisz kán örökösének tekintő Timur akasztotta meg, aki keletről támadta meg Anatóliát, és Ankaránál, 1402-ben legyőzte az oszmán sereget, Bajazidot elfogta és szégyenletes rabságban tartotta.

Timur fellépésének köszönhetően az oszmán állam megsemmisülni látszott, a teljes államgépezet összeomlott, az oszmán udvart pártharcok és kegyetlen testvérháborúk jellemezték. Ebből a zűrzavaros környezetből I. Mehmed (1413–1421) emelkedett ki győztesen, aki az állam irányítását az oligarchikus görög – bizánci befolyás helyett, ősi török és perzsa arisztokráciára cserélte.
 

Balkáni keresztes háborúk

Fiának, II. Murádnak (1421–1451) az elsősorban a balkáni területeken létrejött gáziszervezetek[J 4] ellen kellett megküzdeni, akik a behódolt keresztény népeknek adott engedményeket kifogásolták, majd az anatóliai függetlenségi mozgalmakat verte le, uralkodása alatt egységesítve ezzel a teljes anatóliai térséget. Ezzel az oszmánok közvetlen szomszédjai lettek a számukra még félelmetes Sáhruhnak, Timur unokájának.
 

A tengeri hatalomnak számító Velence az 1420-as évek végén megtámadta a bizánci fennhatóság alatt álló Thesszalonikit, ezt Murád támadásnak vette érdekeltségei ellen, és új hajóhad szervezésével, 1430-ban ellentámadásba lendült, visszafoglalva a várost.

Tovább fenyegetve a görög és adriai partokat már Velence létét veszélyeztette, amikor a velencei Signoria 1432-ben megegyezett Muráddal a tengeri (Velence) és a balkáni területek (oszmánok) hatalmi és kereskedelmi felosztásán.

Murád a meghódított területek egy részét úgynevezett tímárbirtokokra osztotta, amelynek lényege, hogy azokat a szultánhoz hű alattvalók haszonbérletben, és nem örökös birtokként kapták.

Ennek a nemesi rétegnek érdekében állt újabb területek megszerzése, és hosszú távon azok végleges birtoklása. Murádot álladó feszültségben tartották, és újabb hódításokra ösztönözték.

A nemesség ellensúlyozására a szultán megerősítette a janicsárságot, és a hadifogolyadó kiesése miatt bevezette a devsirme (gyermekadó) intézményét. A meghódított területeken az adó egy részét gyerekek beszolgáltatása formájában hajtotta be, mivel a gyerekek átnevelése, hűségük biztosítása könnyű volt. Egy részük a janicsárok számát gyarapította, más részük az államapparátus sokszor igen magas posztján dolgozott.

Ebben a belpolitikailag feszült környezetben került sor 1434-ben a Magyarország és Szerbia elleni háborúra, amelyben az oszmán nyomásnak csak a Hunyadi János által védett Nándorfehérvár (Belgrád) tudott ellenállni, sőt, Hunyadi ellentámadásba ment át és csapataival már az oszmán fővárost, Edirnét (Drinápolyt) fenyegette. 1443-ban Zlaticánál azonban az oszmánok megállították és vereséget szenvedett.

A hadakozásban meggyengült Murád békeszerződés aláírására kényszerült Magyarországgal, majd lemondott a trónról. Fia, II. Mehmed került hatalomra, aki azonban ifjú kora miatt nem tudott kellő eréllyel szembenézni a pápa, Velence és Magyarország közös keresztes seregeivel, ezért apja, II. Murád ismét visszatért, és a kereszteseket meglepve 1444-ben Várnánál legyőzte őket.

Ezzel a győzelemmel Murád megerősítette hatalmát és fennhatósága alá vonta Trákiát, Makedóniát, Bulgáriát és Görögország nagy részét. Murád most már végleg lemondott a hatalomról és fia, II. Mehmed 1451-ben újra elfoglalhatta a szultáni trónt.
 

II. Mehmed a hódító - Konstantinápoly eleste

II. Mehmed (el-Fatih, a Hódító 1451–1481) színre lépésével az oszmánok egy dicső korszaka vette kezdetét. A 21 éves szultán 1453-ban, közel két hónapos véres ostrom után, meghódította a Bizánci Birodalom központját, Konstantinápolyt, amely ettől kezdve Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosa lett.

II. Mehmed a lerombolt és az ostrom által megviselt városban nagyszabású újjáépítésekbe kezdett. Újjászervezte az államot, a közigazgatási apparátust, a vazallusokat és a tartományokat közvetlen irányítása alá vonta.

Szilárd gazdasági alapokra próbálta helyezni a hadsereg szervezetét, és belekezdett egy birodalmi törvénykönyv (kánunáme) létrehozásába. Kisajátította azokat a földbirtokokat, amelyeket a nemesség és a papság (uléma) akár magánvagyon (mulk) akár úgynevezett nemes adományok (vakf) formájában birtokoltak.

Kialakította a milletrendszert, amelynek lényege, hogy a török társadalom különálló vallási csoportjainak, felekezeteinek adófizetés terhe mellett önkormányzatot adott. Ezzel a maga korában egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely türelmi politikájával, és nagyratörő építési munkálataival bevándorlók tízezreit csábította az országba, Isztambul lakossága például a késői bizánci korszak népességéhez képest a többszörösére nőtt.

Amíg a a velenceiek kereskedelmi kirendeltséget nyithattak Isztambulban, azok ellenfelei, a genovaiak a Krímbe szorultak vissza.

Az 1454. évi oszmán balkáni hadjárat után, amikor Szerbiát ismét annektálták és elfoglalták Peloponnészoszt, nagyszabású fekete-tengeri hódításokkal a genovaiak kereskedelmi központjait is felszámolták, egyúttal a birodalomba olvasztották a krími, kaukázusi körzeteket (1463-1479).

A krími girej kánok behódoltak a birodalomnak. Miután Mehmed csapatai az Anatólia keleti felén uralkodó, az azerbajdzsáni Fehér Ürü törzsszövetség védelmét élvező Karamáni Fejedelemséget is legyőzték, az oszmánok figyelme ismét Európa felé fordult. A boszniai bogumilok[J 5] ekkor tértek át az iszlám hitre.

A legendás albán vezér, Szkander bég azonban ellenállt, amíg Mehmed türkmén gázijai le nem győzték, és akik később le is telepedtek az országban.

II. Mehmed Velencét az Oszmán Birodalom fennhatóságának elismerésére kötelezte, megtámadta a Johanniták által védelmezett Rodoszt, de itt vereséget szenvedett. 1480-ban partra szállt Itáliában és Otrantónál, nagyszabású csapatösszevonások mellett, támaszpontot épített ki. Ezt a vállalkozását azonban már nem tudta végigvinni, mivel 1481-ben meghalt. Utóda az oszmán csapatokat visszavonta Itáliából.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.